Akiknek sikerült

Neked hogyan sikerült?

Ez az oldal a reményt adó történetek helye. Olyan emberek történetei, akik túljutottak, felálltak, újra kezdtek – akiknek sikerült. Segítséggel, támogatással vagy éppen egyedül. Titok nincs, lehetőségek vannak. Mindenki számára.

Tudjuk, hogy van kiút, és szeretnénk, ha ezt mások is megtudhatnák. Azok történeteit várjuk ide, akiknek sikerült talpra állniuk. Ezek a történetek reményt, bizakodást adhatnak a még nehézségeikkel küszködők számára. Megnyugvást és erőt ahhoz, hogy elhiggyék: van jövő, “van élet a halál előtt”. Nem lehet meg nem történtté tenni azt, ami megtörtént, de a belső béke és az élhető élet kapuja nyitva van.

Küldd el ide a  történeted, hogy Te is segíthess másokon.

 

A történeteket változtatás nélkül közöljük, úgy, ahogy elküldtétek.
Természetesen név nélkül, anonim módon, csak egy sorszámot adva eléjük.
Mert mindenki számít.

1.

18 éves lány vagyok. Kiskoromban apukám évekig molesztált. Egyszer anyukám fürdetett és mondtam neki, hogy OTT hagyjon békén, mert fáj. Rákérdezett, hogy miért, mire én azt feleltem, hogy: apa megzabálta.
Anya szóhoz se jutott …

Bírósági tárgyaláson engem elküldtek pszichológushoz.
Emlékszem, amikor az egyik alkalommal mentünk hozzá ott volt “apám” is (azért teszem idézőjelbe, mert nem tekintek rá úgy ….) Fogtam anya lábát és sírva könyörögtem, hogy menjünk haza vagy ő menjen el, mert nem vagyok képes ránézni se.
A pszichológus nem tanúskodott mellettünk a tárgyaláson, nem tudtuk börtönbe juttatni őt. Anya mindössze egy távoltartási végzést kért.

Ezek után többet nem hallottunk róla. Nem keresett sose. Míg nem, mint utólag kiderült, rákos lett és az utolsó éveiben többször is a házunk előtt várt engem, hogy beszélhessünk.
Majd ismét következett egy tárgyalás, hogy fizesse a gyermektartásit.
Anya zokogva ért haza. Nem tudtam mi történt. Nem mondott semmit. Soha nem beszéltünk erről.

Évekig nem törődtem a múlttal. Próbáltam eltemetni. Azt képzeltem be, hogy ez nem történhetett meg. Velem nem …. Ez nem létezhet …
Egyszer, amikor anya elment itthonról, elolvastam az összes papírt. Szóhoz sem jutottam. Csak sírtam és sírtam.

A legelső barátommal, amikor megtörtént, végig “apám” arcát láttam. Zokogva jöttem haza. Akárhányszor próbálkoztunk nem ment …
Majd a barátom kezdett agresszívvá válni. Egy veszekedés során megütött és meg akart erőszakolni. Sikerült elmenekülnöm, de az érzés, a fájdalom, hogy egy olyan ember akarta tőlem a közösülést ilyen brutálisan, akit szerettem.

Minden emlék megmaradt. Nem fogom tudni kitörölni a fejemből, de ezzel együtt kell tudnom élni. Kerülök minden olyan helyzetet és erőszakosabb illetőket, akik miatt rám törnének az emlékek.
Nehéz. Évek múltán is eszembe jutnak néha-néha. Rémálmaim is vannak elég sűrűn, de nem engedhetem, hogy ilyen elcseszett emberek miatt legyek visszahúzódó és ne legyen párkapcsolatom.
Küzdeni kell a gondolatok ellen!!! Sose felejtjük el, de az sem megoldás, ha ennek árnyékában félelmekkel telve éljük le az életünket.

Erős nők vagyunk mindannyian! Túl tudjuk vészelni a legkritikusabb szituációkat is!!!
Mindenkinek sok sikert kívánok és ne a múltban éljetek!

Nekem már sikerült lezárni!

2.

1982-ben egy nyári napon megváltozott az életem. 9 éves voltam akkor, de soha többé nem voltam gyermek. Az apám korábban „csak” vert (4-5 éves koromtól vannak erre vonatkozó emlékeim), ám akkortól kezdve mást is akart. 18 éves koromig heti több alkalommal használt, vert, testileg-lelkileg gyötört, kénye-kedve szerint. Az anyám csendes szemlélőként hagyta ezt. A nagykorúság –akkor azt gondoltam- megváltoztatta az életem, hiszen elmehettem otthonról. Vagyis megszöktem. Aki hozzám hasonló „családban” élt, az tudja, hogy ilyen „szülő” mellől csak szökni lehet. Nos, nekem ez nem sikerült, megtaláltak, hazarángattak. Egy évvel később férjhez mentem, az első szembejövőhöz. Nemsokára kiderült róla, hogy biszexuális, egy férfival csalt, amikor hazaértem.
Akkor majdnem elzüllöttem, az alkoholtól vártam a megoldást, és egy éjszakás kalandjaim voltak. Néha csodálkozom, hogy azt is túléltem. Egy kocsmában jöttem össze a második férjemmel.
Az életem megnyugodott, egy idő után nem ittam többet, a múltat eltemettem, és rendes életet éltem. Legalábbis azt gondoltam. Az évek során fokozatosan szűkültem be, 31 éves koromra a munkájának élő zombi lettem, akinek nem tűnt fel, hogy a férjével nem él házaséletet éveken keresztül. Egy ablaktalan szobában éltünk, ami számomra egy pszichiáternél derült ki. Addig nem tűnt fel! Rengeteg gyógyszert szedtem be, egyiket a másik után, de mindig más,- erősebb kellett. Elkezdett javulni az állapotom, kezdtem megnyílni, beszélni a pszichiáternél. Ekkor öngyilkos lett az öcsém. Az addigi életem úgy omlott össze, mint a kártyavár. Minden elfojtott emlékem a felszínre tört, a pokolban éreztem magam.
Ekkor kerültem először pszichológushoz, ahol írásban kommunikáltam, beszélni képtelen voltam bármiről is. Majdnem egy évig voltam táppénzen, akkor már dolgozni sem tudtam. Egy epeműtétet követően rádöbbentem, hogy egyedül kell tovább élnem az életemet. 14 év után elhagytam a férjemet, albérletbe költöztem. Kezdtem jobban lenni, már valakinek leírtam, hogy mi történt velem, és az mégis szóba állt velem. 35 évesen önszántamból mentem el nőgyógyászhoz, mert már elhittem, hogy nem látszik rajtam, hogy 11 évesen vesztettem el a szüzességem. Felvettek a főiskolára, amire 18 évesen lehetőségem sem volt, hogy megpróbáljam (nem tudtam befejezni, de bebizonyítottam magamnak, hogy nem vagyok „hülyegyerek”). Egyedül éltem, boldognak éreztem magam. Pszichiáterhez továbbra is jártam, gyógyszereket szedtem, ekkor már bipoláris depresszióra. Vagdostam a karom, öngyilkossági gondolataim voltak, aztán meg jól éreztem magam, mint aki meghódította a Világot.
Meg akartam halni, és mégsem akartam meghalni. Ez a kettősség felőrölt, zárt osztályra kerültem.
Egy hónapot töltöttem kórházban. Amikor elbocsátottak, javasolták, hogy keressem meg az ESZTER Ambulanciát, ott segítenének nekem. Ekkor már szavakkal is el tudtam mondani, hogy mi történt velem gyermekkoromban, mégis sokat gondolkoztam mielőtt írtam egy e-mailt az ambulanciára, melyben röviden megfogalmaztam, hogy miért kérek segítséget. Rövidesen választ kaptam, egy időpontot beszélgetésre.
Nagyon nehéz volt elmenni, tipikus egyet előre, kettőt hátra menet volt. Borzalmasan izgultam, szégyelltem magam, és kétségbe voltam esve. Akkor kaptam még egy kis haladékot, éppen kezdődött a nyári szünet, ezért, egy szeptemberi napon került sor a második beszélgetésre.
Két és fél évig hetente jártam (majd még egy évig havonta-6 hetente), hol rettegve, hol reménykedve. Volt, hogy nagyon szenvedtem, volt, hogy „csak” kínlódtam. De minden esetben határozottan éreztem, hogy segít az, ami ott történik velem. Segít beszélni a sok szörnyűségről, és mindig könnyebb és könnyebb lettem. Bármilyen furcsán is hangzik, segített a tudat is, hogy nem csak velem történt meg az ami, hanem mások is túléltek hasonló dolgokat.
Közben megváltozott az életem, elkezdtem kinyílni a Világ felé, már nem volt jó egyedül élni, társra vágytam. Az interneten kerestem párt. A sokadik próbálkozás után találtunk egymásra a férjemmel. Nem volt zökkenőmentes a részemről, úgy éreztem képtelen leszek intim együttlétre. Sok segítséget kaptam az ambulancián ehhez is, hiszen meg tudtam fogalmazni mitől tartok, mitől félek, és mitől undorodom. Ekkor már a pszichiáter elkezdte lecsökkenteni a gyógyszereimet, hiszen egyre jobban lettem, és ritkábban mentem az ESZTER Ambulanciára is. A férjem előtt nincsen titkom, tud a gyerekkorom eseményeiről, fontos volt, hogy ebben is társam legyen.
2012 júliusa óta nem szedek semmilyen antidepresszánst, sem nyugtatót.
2013-ban férjhez mentem. Most már valóban megváltozott az életem, de ez, az ESZTER Ambulancia nélkül nem ment volna. Életem végéig hálás leszek a lehetőségért, az életemért, melyet ott kaptam. Az ESZTER Ambulancia azt adta nekem, amit gyermekkoromban a „szüleim” elvettek tőlem: megértést, együttérzést, biztonság-érzetet. A harmadik férjemtől szeretetet, biztonságot, és családot kaptam. Ma -23 évvel az utolsó bántás óta- értékes embernek érzem magam.
Az is hozzátartozik a történethez, hogy ennek nincs vége. Adódik olyan élethelyzet, ami emlékeztet valamire, ami régen történt. Akkor vissza kell menni, segítséget kell kérni, mert ez nagyon be tud zavarni a mindennapokban. Jómagam jelenleg ebben a helyzetben vagyok, ismét járok az ESZTER Ambulanciára. Azt is tudom, hogy bármikor kerülhetek ebbe a helyzetbe, de hatalmas biztonságot ad a tudat, hogy van kihez fordulnom a problémámmal.
Már tudom, hogy a legsötétebb alagút végén is van fény.

3.

Az én történetem kicsit hosszadalmas, s még nincsen vége, de rajta vagyok az úton.

Nem kívánt gyerekként jöttem a világra, én voltam a 4. a testvéreim közt. Anyám a kórházban hagyott, ahonnan a keresztszüleim hoztak ki, 2 éves koromig kisebb-nagyobb megszakításokkal neveltek, majd a szüleimhez kerültem. Az óvodában felfigyeltek a sérüléseimre, alultápláltságomra, elhanyagoltságomra. 4 és fél évesen úgy vittek oviba, hogy a szám, homlokom fel volt szakadva, fogam kitörve, gerincem összeverve, nyakamon fojtogatás nyomai. Azt mondták nekiestem a radiátornak. Azonnal orvoshoz vittek majd intézetbe. Onnan nevelő szülőkhöz kerültem, majd az első osztály megkezdésekor ismét visszakerültem a szüleimhez. Az agresszió hamar elkezdődött, anyám részéről minden napos volt, míg apám egy héten csak 3x-4x vert péppé. 9 évesen eljutottam odáig, hogy érzelmileg megsemmisültem, mivel nem kaptam segítséget úgy éreztem, mindenki cserbenhagyott. Nem haragudtam, nem sírtam, nem szerettem, nem örültem. Csak voltam. Abban az időben az apám nagyon megvert, mivel már napok óta nem kaptam enni, s lopni kényszerültem, amit le is tagadtam. Akkor nagyon közel kerültem a halálhoz, szövetséget kötöttem vele, a halál lett a mindenem. Akkor 9 évesen az érett meg bennem, hogy Ők nem lehetnek a szüleim, hiszen szülők nem tesznek ilyeneket a gyerekével, s láttam, hogy a többi testvéremmel nem bánnak így. Azt gondoltam, hogy a nevelő szüleim voltak az igazi szüleim, hiszen a csillagos eget lehozták nekem, de úgy éreztem, Ők eldobtak maguktól, s nagyon sokáig gondolkoztam, miért, mit tettem rosszul. Ma már megbocsájtottam a nevelő szüleimnek, de a szüleim felé nem érzek semmilyen érzelmet. 11 éves koromban az apám elkezdett szexuálisan zaklatni, majd 12 évesen már közösült is velem. 16 éves koromig használt erre is. 18 évesen kerültem el otthonról, s addig nem kaptam segítséget, kérni sem mertem. Kb. 21 évesen mertem először erről beszélni, de akkor már úgy lenyomtam magamban az érzelmeket, hogy nem bírtam érzelmekkel beszélni a dolgokról. Ma sem.

Viszont a gyerekkoromban történt dolgok olyan értékeket adtak számomra, amit ha nem élek át, nem kapom meg. Nagyon sok dologra másképpen nézek. Életcélom az, hogy küzdjek a családon belüli erőszak ellen, bár tudom, hogy kevés vagyok hozzá. Ma már nagyon sok család foglalkozik ezzel, sokaktól lehet és kell is segítséget kérni. Célom valahogyan elérni azt, hogy akiket otthon bántanak, merjenek időben segítséget kérni, s tudják, hogy nincsenek egyedül a problémájukkal. Minél előbb el kell kezdeni foglalkozni vele, hogy könnyebben fel lehessen dolgozni. Fontos, hogy azt is tudják az áldozatok, hogy mindarról, amit ellene elkövetnek, nem Ő tehet róla! Remélem, egy picit sikerült segítenem. Van kiút, csak merni kell lépni!

4.

Az én „gyógyulásom”: már ha lehet ilyenkor gyógyulásról beszélni… Ezt nem lehet elfelejteni nem lehet úgy csinálni mint ha nem történt volna semmi és nem is lehet teljesen meggyógyulni. Ezzel meg kell tanulni együtt élni. A sebek begyógyulnak idővel, de hatalmas hegeket hagy.
A legtöbb történettel ellentétben nekem nagyon jó gyerekkorom volt. Imádom anyukámat és apukámat is. Sokan vagyunk testvérek. Szerényen éltünk ugyan, de nagyon sok szeretetet kaptunk és boldogságban szeretetben tisztes nevelésben részesültünk. Nem is történt semmi rossz soha az életemben talán ezért is jött ennyire hirtelen hideg zuhanyként, hogy bizony léteznek gonosz emberek. 15 éves voltam amikor a barátnőm 30 éves bátyja megerőszakolt. Nem mertem elmondani senkinek, mert mindenki tisztességes rendes embernek tartotta…gyakorlatilag egy hősnek számított a faluban aki mindenkinek segít. Senki sem hitt volna nekem. De természetesen nem tudtam úgy tenni mint ha…Nem tudtam enni…állandóan hánytam szinte napok alatt lefogytam 32! kilóra, nem tudtam aludni, nem mertem kimenni a szobából, féltem mindenhol és mindenkitől, a családommal megromlott a viszonyom a suliba mindenből bukásra álltam. Bezárkóztam teljesen. Fekete ruha, fekete haj, aki hozzám mert szólni annak nekiugrottam. Ezt a környezetem tinédzser, rocker bekattanásnak vette. Közben elkezdtem utálni magamat, undorodtam magamtól. Fél év után jöttek az öngyilkossági kísérletek. Már nem érdekelt semmi csak hogy meghaljak. Itt már észrevette a környezetem, hogy nagyobb baj van, mint a kamaszkor. Pszichiáter gyógyszeres kezelés… végül kitörtem és elmondtam a legjobb barátnőmnek az esetet. Ő elmondta az osztályfőnökünknek, aki azt mondta, hogy csak kitaláltam és feltűnési viszketegségem van és hogy szégyelljem magam. Anyunak megmondta, hogy vigyen el orvoshoz. Az orvos több hónap után csak azt tudta mondani, hogy nem vagyok szüz. Ez talán jobban fájt mint az egész esemény. Úgy lett ahogy akkor gondoltam…én lettem a kurva a faluban, aki megvádolja azt a tisztességes embert…
Az volt az egyetlen szerencsém, hogy a sors összehozott egy nagyszerű csodálatos emberrel egy fiatal nő pszichológussal. Talán ő volt az egyetlen aki hitt nekem. Ő mentette meg az életem.
2 évig jártam hozzá és az ő tanácsára kezdtem először kiírni magamból a fájdalmat és ez használt. A folyamat során verseket kezdtem el írni. Írtam egy verset amiben leírtam mindent. Mindent úgy ahogy volt őszintén fájdalmasan undorítóan. Az eset óta 7 év telt el. Most 22 éves vagyok. Befejeztem az iskolát, tovább tanultam. Most ápolónőként dolgozom, egyedül élek. Sok fiúval jártam, de amint szóba került hogy most már léphetnénk komolyabb szintre mindenkit kidobtam. Még mindig 35 kiló vagyok és láncdohányos, de élek. Boldog vagyok így és minden jó ahogy most van. 1,5 éve dolgozom és azóta sokat javult a helyzet. Nem félek az emberektől, nyitottabb vagyok és örömet okoz, hogy segíthetek másoknak.
Bár hullámos a helyzet…van amikor hónapokig tök jól elvagyok és időnként bizony feltör. Ilyenkor újra írok. Örültem amikor rátaláltam az Eszter alapítványra. Én sajnos 200 km-re élek így nem tudom személyesen felkeresni, de nagyszerűnek tartom, hogy van aki segít, akikhez lehet fordulni és ott is az őrangyalok nap mint nap életeket mentenek. Ahogy akkor engem is megmentett egy angyal.
Most, hogy olvasgatom azokat a verseimet amik az öngyilkosságról szolnak, már elképzelhetetlennek tűnik, hogy ártsak magamnak és eszembe se jut, pedig akkor más kiutat nem találtam. Örülök, hogy akkor nem sikerült. Örülök, hogy élek!
Ne félj segítséget kérni, mert egyedül nem megy! Te is örülni fogsz hogy élsz és boldog leszel egyszer! Nem a te hibád, nem neked kell szégyellned magad! Senki nem ér annyit, hogy tönkre tedd magad!

5.

Kedves Alapítvány és mindenki, aki ezt olvassa!

24 éves lány vagyok és 19 évesen jöttem rá, hogy gyermekkoromban zaklattak. Az egyik párom kijelentette, hogy valami nagyon nincsen rendben, mert a gátizmom kétharmada átszakadt. Azt állította, hogy ez a sérülés súlyos vérzéssel jár, engem mégsem vittek kórházba a szüleim bevallása szerint 16 éves korom előtt. Utánanéztem, és akkorra már annyira megerősödik ez a terület, hogy  szinte lehetetlen kárt tenni benne. Szakértő azt mondta, hogy a sérülés nagyon kicsi koromban keletkezhetett. Édesanyám egész gyermekkoromban vert és nem tudtam, miért, de rettenetesen féltem tőle. Ugyanígy a szexszel kapcsolatban is félelmeim voltak, míg meg nem találtam a tökéletes partnert, akiben megbízhatok.

A fordulatot nekem az jelentette, hogy megismerkedtem Bert Hellinger családfelállítás nevű terápiás módszerével. Az első nehéz feladatom az volt, hogy tisztelettel fejet hajtsak a szüleim előtt, bármit tettek is. Ez hangos dühöngés és kétségbeesett – de teljesen hasztalan – könnyek elsírása után sikerült is. Ma rátekintek az édesapámra és kezdek emlékezni a tekintetére és a durvaságára abban a pillanatban. Arra, hogy mennyivel erősebbnek tűnt akkor nálam, mert nagyon pici voltam. Ugyanakkor anyámra és apámra tekintve látom azt a rengeteg tapasztalatot is, a megrázkódtatásokat és felemelő pillanatokat, amiken az őseim keresztülmentek, köztük a szüleim is, hogy mindenkinek van egy története ami nem vehető semmibe egyetlen cselekedete miatt. Azért szeretném ezt veletek megosztani, mert saját tapasztalatom szerint nem lehet békében élni anélkül, hogy el ne fogadnánk a szüleinket. Mindennel együtt, amit tettek, rajtuk keresztül érkezett az élet mihozzánk, a húsunk az ő húsukból van, tehát ha gyűlölitek őket akkor magatokat gyűlölitek és ezért nem hibáztathatjátok őket. A saját boldogságáért mindenki maga felelős és azok a szerencsés gyermekek, akik megélik a felnőttkort, megengedhetik maguknak, hogy a traumáikat maguk mögött hagyják az áldozatok gőgjével együtt.

Kívánom nektek azt a szabadságot, amit magam is érzek, amikor indulattól mentesen képes vagyok anyám és apám szemébe nézni.