Nagyon jól emlékszem arra a napra, amikor megkaptam az első fekete pontomat a suliban. Harmadik osztályos voltam és nagyon nagyszájú. Tudjátok én voltam az a falkavezért, aki bármit mondott akkor a többiek hallgattak rá. Így visszagondolva egészen fura, hogy pont én voltam ez a valaki az osztályban, de mindenki tudja, hogy ilyenkor, még a legkisebbek között is kialakul egyfajta hierarchia. Persze úgy, hogy én voltam az osztály egyik legjobb tanulója, minden iskola utáni szakkörön szinte ott voltam, minden iskolai előadáson én kaptam a főszerepet és még én voltam a legfiatalabb, akinek sikerült bejutnia az énekkarba nem volt nehéz. Tehát mondhatjuk úgy, hogy igazán díszes karrierrel indítottam az iskolás éveimet. Igazi kis stréber. Nyilván a dicsőség a fejembe szállt és szerettem, hogy hallgatnak rám.
A lépcsőn nem szabad futni!
Történt egyszer, hogy a szünet után szépen kettes sorban mentünk vissza az osztállyal a tanterembe. Íratlan szabály volt, hogy nem szabad futkosni a lépcsőn, de nyilván a fiuk ezt nem igazán tartották be, ami engem rendszerint nagyon feldühített. Hangosan rákiabáltam az egyik futkosóra és megrántottam a kabátját, hogy álljon meg. Dani azonnal megbotlott és el is esett. Ez pedig nyilván neki nem tetszett. Hirtelen egy kisebb bunyó közepén találtam magam a lépcső közepén, amit az osztályfőnök nagyon nem nézett jó szemmel. Ekkor kaptam meg az első fekete pontomat. Emlékszem úgy bömböltem, hogy nem láttam a könnyektől semmit sem. Mekkora szégyen volt ez te jó ég! Soha többé nem is verekedtem és szerencsére úgy neveltek otthon, hogy a konfliktusokat is inkább ésszel oldjam meg ne erőszakkal. Ahogy kezdtem idősödni, rájöttem, hogy emberek jóléte és az empátia nagyon fontos a számomra. Soha nem tudtam eltűrni, ha valaki gonoszkodott a másikkal, ne adj isten fizikálisan is bántalmazta.
Nem mindenki lehet olyan szerencsés
A legjobb barátnőm sajnos nagyon megszenvedte a gyerekkorát. Egészen 10 éves koráig nagyon szerető és gondoskodó családban élt. Amikor egyszer csak azt vettem észre rajta, hogy egyre kevesebbet engedik le a játszótérre és a hangulata is egyre rosszabb. Kiderült, hogy gondok vannak otthon. Az apukájánál valami elkattant és sokszor lelkileg terrorizálta őt és az anyukáját, de megesett, hogy verte is őket. Szerencsére amint alkalmuk volt elköltöztek és megpróbáltak új életet kezdeni. A bírósági tárgyalások még hosszú évekig elnyúltak és most, mikor már Kitti is tud beszélni arról az időszakról úgy, hogy különösebben nem izgatja fel a magát, kiderült, hogy nagyon sok borzasztó dolog történt, amit nem is tudok elképzelni milyen lehetett gyerekfejjel átélni. Talán akkor még nem érezte át a dolog súlyosságát. De az biztos, hogy egy életen át fogja magában hordozni ezeket a belső sebeket.
A CS.Á.O vagyis a Családok Átmeneti Otthona
A gimnáziumi éveink alatt, nagyon sokat jártunk önkénteskedni. Nem azért mert kötelező óráinkat szerettük volna teljesíteni, hanem puszta önszorgalomból. Sokat jártunk délutánonként a helyi idősek otthonába, ételosztásra a hajléktalanszállóra, és olyan átmeneti otthonokba ahol menekült családok (édesanyák és gyerekek) szálltak meg és a gondozók segítettek nekik az újrakezdésben. Sokszor volt, hogy elmesélték a történetüket, hogyan kerültek az otthonba és miért volt szükség arra, hogy a menekülést válasszák. Az esetek 99 százalékában a fizikális és lelki bántalmazás elől menekültek. Minden egyes alakalommal összeszorult a szívem, amikor hallgattam ezeket a történeteket. Egyszerűen nem tudom felfogni ép ésszel, hogy két olyan ember között hogy tud így elfajulni a kapcsolat, akik egykor szerették egymást. Ha pedig azokra a csöpp gyerekekre gondolok, bele se merek gondolni, hogy a fiatal koruk ellenére mennyi szörnyű viszontagságon kellett átmenniük és még milyen messze vannak a normális élettől, mint olyantól. Ennek a szörnyűségnek nem szabadna léteznie a világon. Nem szabadna, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Nem szabadna, hogy az emberi egoizmus, és az önös érdekek erőszakhoz vezessenek. Nem szabadna bántani a másikat. Nem azt mondom, hogy mindenki értsen egyet mindenben, mert akkor nem lenne fejlődés, de meg kellene tanulni elengedni és továbblépni.